Nászutunk Thaiföldön

Az utazási iroda (James Bond Discovery) reggel korán jött értünk a szállodához egy kisbusszal. Felvettünk még néhány embert, és északnak vettük az irányt a Phang Nga nemzeti parkba. Idegenvezetőnk Gyingyin volt (angolul állítólag annyit tesz: Lady Lady), egy nagyon szimpatikus fiatal lány, velem egy idős.

Csiang Mai környékéről származik, de eljött Phuketre a jobb pénzkereseti lehetőség miatt. Azóta olyan barna, mint a déliek, és valahányszor hazamegy, anyukája azon szörnyülködik, hogy hogy néz ki :o) Mert ugye náluk az a szép, akinek minél fehérebb a bőre, így aztán a naptej mellé is adják a fehérítő krémet, és nem is egyszer találkoztunk olyan thai asszonnyal, akinek az arcán ott ragyogott a fehér színű krém (és az nem a naptej volt, mert érzékeny lett volna a bőre a napra) :o)

Izgatottan vártam, hogy átkeljünk a hídon, mely Phuketet összeköti a szárazfölddel, de csalódást okozott a dolog, mivel nem olyan látványos, mint elképzeltem. Nagyon keskeny a csatorna, így az ember észre sem venné ha nem figyelne, és a híd sem egy szemet gyönyörködtető építmény. De sebaj, nem ezért jöttünk!

Az út kb. másfél óra volt, és előszőr egy majmok által lakott sziklás barlang-templomot (Monkey Cave = Majom Barlang) néztünk meg. Itt lehetett majmokat etetni, fotózni, csodálni, na meg Buddhat és barlangot nézni, de ne mondja nekem senki, hogy itt nem a kis majmok a fő attrakció. Szerintem nélkülük nem lenne ez ekkora turista látványosság... Szóval itt inkább majmozással telt az idő :o) Íme néhány aranyoska:

Hát szóval ilyenekkel lehetett tölteni az időt. De azért nem olyan ártalmatlanok ám, mint tűnnek. Figyelmeztettek, hogy óvatosak legyünk, semmi hirtelen mozdulat, a kaját ne húzogassuk el előlük, ha már felkínáltuk, mert rendesen meg tudnak ám harapni... Mivel mi a Phang Nga öböl helyett nem szerettünk volna kórházban ücsörögni, így szót is fogadtunk, és csak finoman barátkoztunk velük.

Miután kiélvezkedtük magunkat, vittek is a kikötőbe, mentőmellényt adtak ránk, és betereltek egy longtail boat-ba (a már említett motorcsónak). Amint elindultunk, hamar feltűntek az első magas sziklák és a mangrove erdők.

Ahogy közeledtünk a meredek sziklákhoz, úgy realizálódott bennem a méretük. Mi csak kis bolhák voltunk mellettük...

Sajnos ezt nem igazán lehet visszaadni sem írásban sem képekkel, szerintem érdemes megtapasztalni ;o)

Azért próbálkozásképpen egy kép a repülőről (amikor repültünk vissza Bangkokba):

Első megállónk Koh Panyee-n volt, ami egy cölöpökre épített muszlim falu. Tengeri cigányoknak hívják a lakóit, mivel a tengerben élnek, nem a szárazföldön. Érdekes volt. A magas sziklák között egyszer csak a vizen előtűntek a házak... És mielőtt bárki feltenné magában a kérdést, hogy nincsenek-e ott veszélyben viharban, esetleg egy Tsunami esetén, állítom, hogy nincsenek. Egyrészt, mert nagyon alacsony a víz állása (ott jártunkkor éppen apály volt, és látszódott az iszap a házak között), másrészt mert a magas sziklák mindentől megvédik őket. Így elvileg ezt az öblöt nem fenyegetik a szélsőséges természeti erők.

(nem saját kép)

Igazából ez a falu már inkább csak turista attrakcióként maradt meg, ahol a turista csoportok megállnak egy jó kis tengeri ebédre útban a James Bond Island felé. Bár az ebéd nagyon finom volt, így megérte :o)

Amikor bementünk a házak közé, ott végig bazár volt a szűk kis sikátorokban, képeslapok, hűtőmágnesek és mindenféle csecsebecse, mint más turista csalogató helyeken is. Innen csak egy hűtőmágnest gyűjtöttünk be, aztán próbáltunk minél beljebb kerülni, meglesni a falusiakat, házaikat, és a muszlim templomot ami a házak között állt. Annyira nem volt csábító a dolog. Kicsi, zsúfolt, egymásra épített házak, sok szemét, rendetlenség, kosz. Ha lenéztünk a cölöpök alá, ott is sok szemét az iszapban. Fura, hogy ennyire nem kímélik saját környezetüket... Az számunkra már nem derült ki, hogy a szemét szállítás egyébként meg van-e oldva, a víz és áram be van-e vezetve, és szennyvíz elvezetés van-e, de nem úgy tűnt, mint egy civilizált hely...

A turizmuson kívűl még halászatból élnek, láttunk is több halászcsónakot kint a vízen és embert derékig a vízben a hálóval bajlódva. De szép nagy homárokat is láttunk a halászhálókban.

Szóval nagyon szerény körülmények között élnek, de inkább a turistáknak mint saját maguknak.

Innen már a James Bond Island felé vettük az irányt. Az igazat megvallva, én nem láttam azt a James Bond filmet, ami itt játszódott, sőt ha tényleg őszinte akarok lenni, a többit se láttam, engem valahogy nem fogott meg, de sok képet láttam a szikláról, és izgatottan vártam, hogy odaérjünk. Mikor megpillantottuk, már kattogtak a fényképezők a távolból, pedig hát ott kötöttünk ki, dehát ez már csak ilyen... Az ember nem tud ellenállni az izgalmaknak :o) Szóval íme a mi fotónk:

És a közeli James Bond-os:

Na, hogy mindenkinek tiszta legyen, 1974-ben játszódott itt a The Man with the Golden Gun című James Bond film Roger Moore-ral a főszerepben. A sziget thai neve természetesen nem James Bond, hanem Koh Tapu. De mióta itt játszódott a film, mindenki így emlegeti már. Persze annyira megtetszett a hely (jelentem alig voltunk páran turisták, így teljesen jól élvezhető volt a hely varázsa - ugyanez jóval több turistával már idegesítő lehet, mivel kicsi a hely, és gondolom a fotózkodás sem akadálymentes, de nekünk szerencsénk volt - tényleg ennyire nem jönnek az emberek Thaiföldre a politikai zavargások miatt??), hogy el is döntöttem, ha hazaérünk mielőbb megnézzük a filmet. Hát nem tudom, hogy fáradtság miatt, vagy mert ezúttal sem kötött le a James Bond film, de egy idő után már csak "álmaimban láttam" a szigetet :o) Bár amit kellett, mindent láttam, az elején teljesen bemutatták a helyet (a kis sziklát meg a "gonosz" lakóhelyét az üregben), és mire újra sorra került ez a helyszín, már ismét ébren voltam :o) Lehet az érzékszerveim tudták már, hogy melyik részét alhatom át nyugodtan... De jó volt újra látni, immár itthonról, nosztalgiázva és nagyon-nagyon visszavágyva...

Miután itt is jól körbejártuk a helyet, és kicsodálkoztunk magunkat, továbbálltunk. Tengeri kenuzás volt a következő program. Ez is izgalmasnak ígérkezett... A tenger közepén egy gondosan kiválsztatott helyen, sziklák között állt a "kenu állomás" - vagyis egy hajó, rajta gumicsónakokkal és evező emberkékkel, akik mint a mi emberünktől megtudtuk, szintén Koh Panyee-ról vannak. Minden két személy kapott egy gumicsónakot meg egy evezőst, és neki is vágtunk a dolognak. A mi emberünk roppant szimpatikus volt, sokat viccelődött, és bár nagyon nem beszélt angolul (nem meglepő), mégis jól megértettük egymást a nemzetközi kézzel-lábbal mutogató nyelven :o) Férjem szerint sokat dícsért engem, és gratulált neki, hogy ilyen csinos asszonyságot szerzett magának (persze dagadt a májam nekem is), és innentől kezdve mindent megtett értünk :o) Érdekességekre hívta fel a figyelmünket, izgalmas helyekre evezett velünk, megnéztünk minden kis barlangot és öblött, sziklák alatt mászkáltunk, ahol vigyázni kellett a fejünkre, mutatott csúszó-mászó halakat az iszapban a mangrove fák gyökerei között, amiket megesznek, madárfészket a sziklában, különböző alakzatokat a sziklák falain (természetesen elefánt is volt!!) és így tovább. Volt amit sugdolózva beszéltek meg a férfiak egymással, engem kihagyva belőle. Azt hiszem jól megtalálták a hangot egymással! ;o) Szóval ezt is nagyon élveztük. Az eső kicsit a nyakunkban lógott, de aztán minket végül nem bántott. Pedig érdekes lett volna, ha ott a tenger közepén a kis gumicsónakokban ránk szakad az ég...

És ha már annyit beszéltem az emberünkről, íme a jópofa férfiak:

Ezzel sajnos véget ért a mai csodás programunk, így visszacsónakáztunk a kikötőbe, majd hazabuszoztunk Kata beach-re.

Este még kimentünk vacsorázni egy turistáktól távol eső kis étterembe, ahol az egyik asztalnál ülő helyi srácok tolmácsolták a szakácsnak, hogy mit kérünk (természetesen pad thait ettünk, csak most ki akartuk próbálni a rákos verziót is), majd sétáltunk a bazársoron, ahol ismét toltunk egy banana pancake-et meg vettünk sznorkel felszerelést és vízalatti fényképezőt, hogy következő állomásunk vízalatti világát is megismerjük. Még volt egy feladatunk: Megvenni másnapra a Phuket-Phi Phi transzfer jegyet. Ez is érdekes volt, mert bárhol, bárkitől érdeklődtünk, hogy hogyan lehet átjutni Phi Phire, mindenki csak az utazási irodás ajánlatról tudott látszólag. Ezt legolcsóbban 800 Baht-ért tudtuk megszerezni fejenként oda-vissza. Mondtuk, hogy mi megoldanánk a kikötőbe jutást magunk, és csak a kompra kellene jegy, de az is ugyannyiba kerül állításuk szerint, mint transzferrel együtt, amikoris értünk jönnek a szállodába, és visszafele is odáig hoznak (bár mi egyenesen a reptérre mentünk akkor, így erre nem volt szükség). Aztán tanácstalanságunkban, meg is vettük ezt a 800 Bahtos jegyet (máshol 1000 meg 1500 Baht volt). Mint utólag kiderült, ezt jól is tettük, mert a kikötőben még drágább a jegy, szóval így spóroltunk. Bár érdekes módon Phi Phin már csak 300 Baht a jegy Phuketre, szóval csak odajutni drága.

Végül még kimentünk a partra bámulni a lampionokat (amiből vettünk is egyet Phi Phire) és élvezni a nagy hullámokat a sötétben, közben pedig próbáltuk feldolgozni azt a sok szépet, amit láttunk, és kíváncsian vártuk a másnap reggelt, amikor Phi Phire indultunk, mely utazásunk tervezett csúcspontja volt.